Inárcs

Weboldal

Inárcs a térség egyik legújabb, mégis legnagyobb történelmi múltra visszatekintő települése. Határában a középső bronzkortól kezdve számos régészeti kultúra népe megtelepedett. A helynév – személynévi áttétellel – egy magyarok körében is használatos, \\\"előkelő származású ember\\\" jelentésű ótörök szóból származik. Először 1263-ban jelent meg a (kivételesen gazdag) középkori forrásokban Inarch alakban.

Első ismert lakói Fehérvár tatárjárás idején elszegényedett várjobbágyai voltak, akik mentességet kaptak szolgáltatásaik – a várispán szállásáról való gondoskodás – teljesítése alól, majd bekerültek Pest megye renddé szerveződő köznemesei közé. Az Anjou-korban már 30-40 kisnemes és néhány szolgálócsalád által lakott kuriális faluként jelenik meg az oklevelekben.

Szent György-templomára 1332-től van adat. E térségben feltűnően nagy, több mint 20 méter hosszú épületének alapfal-maradványait 2000-ben Tari Edit tárta fel. A leletmentő ásatás szerint a többször elpusztult s a hívek által újjáépített templom legrégibb, kváderkövekkel és sírleletekkel meghatározható román periódusa 11-12. századból való. E periódus sírjai közül egy különleges lelet is előkerült, nevezetesen az a rézből készült papi mellkereszt-töredék, melyre görög betűkkel a „Szent György bűntelen” felirat, középen pedig a szent alakjának bekarcolt képe látható.

A Hunyadiak korában több mint 50 család által lakott faluban a plébános már világi képzettségű tanítót alkalmazott. Plébániai iskolájában 1450 előtt egy olyan „deák” oktatta a gyerekeket, aki később a budai vár kápolnája mellett működő iskola tanítójaként szerzett hírnevet. A 15. század derekán lakóinak zöme csak néhány nemesi és jobbágytelken gazdálkodott; a módosabbak pedig a káptalani iskolákban, sőt a krakkói és a bécsi egyetemen taníttatták gyermekeiket. E világi képzettségű tanult köznemesi réteg néhány kiemelkedő tagja a főúri vagy udvari familiárisok és a vármegye szolgabírái között öregbítette a maga és faluja hírnevét.

A lakosság szerencsésen átvészelte a török uralom első felét. Továbbra is főleg gabonát és zöldségféléket termesztett, juh- és marhatartással foglalkozott, s saját szükségleteire szőlője is volt. Inárcs az Ócsától délre fekvő falvakkal együtt a 15 éves háború idején pusztult el. Lakói a felvidéki végvárakba és a közeli mezővárosokba menekültek, egykori földjüket pedig legelőbérletként hasznosították.

Közülük a Nagykőrösre menekült Inárcsi Farkas családnak volt kitüntetett szerepe, melynek tagjai a távolra menekült rokonok földjeit is magukhoz váltották. Jogaik alátámasztása céljából közel száz oklevelet gyűjtöttek össze, ennek köszönhetjük Pest megye egyetlen Mohács előtti századokból megmaradt családi levéltárát. A határ külterjes használata a kiegyezés koráig maradt fenn, mivel a szatmári béke után a régi és új birtokosok: a Farkas, a Beleznay és a gr. Keglevich család egyike sem telepített jobbágyokat a pusztára. A gyér népesség ezért újabb évszádokon át stagnált, s mint „népes pusztát” az 1780-as években úrbéres községgé szervezett szomszédos Kakucshoz csatolták.

Inárcsot 1896 körül két nagybirtokos, elsősorban Tolnay Lajos indította el a fejlődés útján, akiknek birtok- és településszervező munkáját később fél tucat középbirtokos folytatta. Az így kiépülő szőlő- és bortermelő gazdaságok munkaerőigénye sorozatos betelepülési hullámokat idézett elő. Törekvéseik eredményeként Inárcs külterületi pusztából 1945 után önálló községgé alakult, népessége pedig ismét megduplázódott. Az 1980-as évek derekától a régi lakóházak helyén modern villanegyedek épültek, a rendszerváltozás után pedig az elmaradott infrastruktúrát is rohamos ütemű urbanizálódás váltotta fel. Korszerű intézményhálózat, két-két templom és imaház, digitális telefonrendszer, vezetékes gáz-, ivóvíz- és csatornahálózat épült, majd kezdetét vette az úthálózat rekonstrukciójának előkészítése is.

A község nyolcszáz éves történetét áttekintve arra a következtetésre jutunk, hogy fejlődését a főváros közelsége mellett főleg a közlekedési viszonyok határozták meg. A középkorban a mai öregországút nyomvonalán haladó „Szegedre vezető nagy út” bírt fontossággal. Újratelepülésében az 1889. július 8-án forgalomba helyezett Budapest-Kecskemét vasút játszotta a főszerepet. Legújabb kori „reneszánszához” az M5-ös autópálya járult hozzá, melyhez a község saját erőből épített csatlakozó utat, hogy aztán az itteni buszjáratok félórás közelségbe hozzák a fővárost.